Nagyon rég nem írtam ide szinte semmit az angol csiripeléstől eltekintve, ami ugye nem ér. Hosszas halasztgatás és szokásos tökölések után végül Eva-val egy jóbarátommal szombat reggel 9-kor, vágtunk neki a 229 km-es két és félórásra tervezett útnak:
View Larger Map
Ezzel az indulással nagyjából ebédidőre céloztuk az érkezést. Ezt a tervünket hamar fel is adtuk, amikor a határnál beálltunk a 3-sávos egyórásra meghirdetett sorba. Félóra araszolás után, tovább tetéztük a bajt, és a Duty Free Shop-ot céloztuk meg, főleg a mosdó miatt. Ezzel remekül bekerültünk a hintába, ami egy jól megszervezett 7 sávos röpke másfélórás sorban várással vezetett minket vissza az eredeti úton haladó sorba. Dél körül már el is értünk az otthon már rég elfeledett határátlépő bodegához, ahol megörülvén az új útlevelemnek egyből beküldtek az irodába, ahol az I-94 kódjelű formanyotatványt töltették ki velem. Valószínű az első ilyen eset lehettem, mert odabent utána kellett nézniük a friss vízummentes országok listájának, mivel volt olyan oldaluk, amin nem szerepeltünk. Ezután következett a fizetés, ami a legtrükkösebb, ugyanis csak hitelkártyát vagy amerikai készpénzt fogadnak el. Ha jól emlékszem 6-7 dollárt kérnek el a nyomtatvány kitöltéséért :) Halottam rémtörténetet turistáktól, akiknél csak kanadai dollár illetve debit kártya volt, és ezzel sikerült feltartaniuk egy egész busznyi turistát :) A benti fickók egészen normálisak voltak, és jól beengedtek. Az Barack Országába. 
Persze ekkor már jócskán dél után jártunk, és még mindig hátra volt a 229 kilóméterből 110 mérföld, ami nagyon nem félút. Az időbeli megcsúszást gyorsan tovább tetéztük és megálltunk a határhoz közeli első Mallnál, ahol jól megebédeltünk. Aztán nagyjából 50 mérföldre Seattle-től elkezdett kiszélesedni az addig kétszer kétsávos autópálya, 2x3, 2x4, 2x5 majd 2x6 sávra, majd egy extra 3-4-5 sávos HOV - tömegközlekedés és nem egyedül autózók számára kialakított ritkább kijáratokkal tűzdelt expressz "sáv" - tovább növelte a káoszmedvét. Mondanom sem kell, hogy a sávok tele voltak, bár a tempó ennek ellenére jó 120-130-as volt. Annyira letaglózott a látvány, hogy képet sem készítettem. Összehasonlításként inkább ne hasonlítsuk össza az M1-M7 közös bevezető szakaszával.
Egyből megértettem, hogy korábbi kocsmai beszélgetésekkel során kollegáim mit értettek azon, hogy Vancouverben nincs autópálya, hát tényleg nincs és én nagyon nem is bánom.
Első utunk a Space Needle-höz (űrtű) vezetett. A parkolásnál egy kedves hölgy segíŧett és ránkhagyta a napijegyét. Izibe felosontunk a lfttel 43 mp alatt teszi meg a 160 méteres utat. Az időjárás kegyes volt hozzánk, ragyogó napsütés volt, és egy kicsit hideg ugyan, nadehát február volt...
Odafönt ittunk egy bambit, majd visszavágódtunk az autóba és a naplemente kíséretében megkerestük a Pike's Place Market nevezetű piacot ami a haldobálós árusokról ismert, majd végül a tengerparton próbáltunk meg bejutni egy étterembe, végül egy büfében sikerült betolnunk egy sört, és egyre inkább sajnálom, hogy a gyomrom nincs hozzászoktatva a tengeri herkentyűk megfogadására. Mivel közben jól besötétedett, visszaindultunk, mhazafelé még megálltunk egy jóféle "indián" kaszinóban.
Legközelebb üzleti útra megyek Seattlebe, az is móka lesz, meg kacagás.
A csütörtöki 4-1-re végződött Canucks meccsről is kellene írni persze, merthogy ott voltam a csarnokban, és Wellwood végre betalált, de most inkább következzék egy rövid ismeretterjesztő szösszenet az olimpiai érmekről, mert ismeretet terjeszteni hasznosabb dolog, mint hokimeccsre járni. Deperszehogynem! Még egy közbeszúrás: ez egyébként egy október közepi hír, ha aktívabb lennék, akkor akár híradásként is befért volna... Sebaj.
